Mindennapok szikrái

Furcsa érzés a bensőről beszélni úgy, hogy közebn teljesen más fogalomrendszert használunk belül, mint kívül. Akkor hogyan is lehet erről beszélni, hogy ne nézzenek hülyének, vagy drogosnak?

Például:

"Sokszor érzem úgy, mintha megannyi csápom lenne, vagy ha jobban tetszik, csatornám, amiken keresztül áramlik belém az élet, mások élete, a közös életünk. Különös érzés ez, amikor szinte látom a szemeimmel is, hogy a valódi lényem kinyúl a testemből, és megérint másokat."

Viccesen hangzik, ugye? :) Pedig komolyan is gondolható egy pillanatra, és ha megpróbáljuk lefordítani, akkor talán megtaláljuk benne a nagyok tanításait is... de mivel a szerzőnek nincs se neve, se rangja, hajlamosak vagyunk hülyének nézni, vagy elszállt baromnak.

Nem azt mondom, hogy minden őrültet vegyünk rém komolyan, csak hogy hallgassuk meg őket. És voltaképp mindenkit célszerű meghallgatni, mert bárki által szólhat hozzánk a Maestro. :) Sőt, talán nem is ember, aki által szól hozzánk...

Éppen, hogy lerobbant a bringám múlt csütörtökön hazafele jövet, de már rengeteget tanultam belőle. A víz eleme megnyugvásra és csendre tanít, figyelemre. A szél-természetem kicsit most belekényszerült egy lassú patak csordogálásába.

Nem mintha megbántam volna. Több időm lett hirtelen másokra odafigyelni, nem pedig elrohantam mellettük a bringával.
Már első este jött a tanítás a jó Maestrótól. Enyhén kihívásokkal küszködő egyénnel hozott össze a sors. Mindez csak akkor tudatosult számomra, amikor megszólalt. A 20-as éveiben járó fiatalember egy 10 éves gyerek naivitásával örült mindennek, amiről beszélgettek vele.

Két felem vitatkozott egymással a véleményemért. Kicsit túlozva: az egyik undorodott, viszolygott, a másik meg csodálattal tekintett rá, hogy hogyan képes ilyen jónak megmaradni egy ilyen világban, ahol emberek még a buszon sem képesek megmaradni egymás mellett, és szinte csak azt várják, hogy mikor szabadulhatnak el.

Aztán az utóbbi felem mellett kapott el a hév, és kicsit fájdalommal gondoltam arra, hogy jó lenne kicsit olyan játszma-mentesnek lenni egy pilanatra, mint ő.

Megmaradni tízévesnek.

Titi: A hét elején meglepően üdítő élményben volt részünk -és itt nem csak a kuponra vásárolt kóláról van szó :P-, miután megnéztük a kicsi, de annál jobban sikerült LEGO kiállítást a helyi plázában, egy mozira is beneveztünk. Túllendítve magunkat a James Cameron rendezte Avatár vérfürdőinek keserű emlékén, remélve, hogy ezúttal a számunkra megfelelő arányokkal találkozhatunk, ami Értelmet, Érzelmet és Látványt illeti. S csakugyan... ;)

Bálint: Sajnos az előző moziélménynél, az Avatárnál sokkal többre számítottunk, mint egyik vérfürdőből a másikba, és a kettő közti szünetben némi történetre.

Nos, miután az első tíz perc eltelt, megnyugodhattunk, hogy egy igen élvezetes filmnek nézünk elébe, és így utólag sem kell megváltoztatnunk a véleményünket. Csihi-puhi annyi volt csak, amennyi kellett, és a számítógépes grafika sem pofátlankodott bele a történetbe, inkább alátámasztotta azt. Tényleg elhittük, hogy ott vagyunk Londonban az 1800-as évek végén.

Összefoglalva: ha egy kis idő és a piszkos anyagiak engedik, érdemes beruházni erre a moziélményre. :)

 Mi az ott, ami olyan sebesen rohan felém? Nagyon-nagyon sebesen. Olyan nagy és sima és kerek, valami nagy, és laposan hangzó névre van szükség, mint... ööö... főőööö... föl... föld! Ez az. Ez jó név lesz. Föld!

   Vajon barátságos lesz -e hozzám?

 

Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak

18. fejezet (részlet)

És most jövünk mi: Sziasztok! :)

Ez a blog lényegében a mi kis világunk tükörképe akar lenni, amolyan Bálintos, Bogyós és Titis parányi lenyomat az internet végtelen őserdejében.

Arra nem vállalkozunk, hogy a Naprendszeren túlra küldött üzenetként továbbítsuk.

Szóval az igazság ideát marad. :P

De azért próbálkozni csak szabad! B-)

Csak még egy idézet, hogy ne kelljen sokat gépelni és hogy kifejezzük, mennyire örülünk a látogatásodnak!

Szeretettel:

Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett, isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap. 

Durván Kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.

Ez a bolygó a következő problémával küzd - vagy inkább küzdött: az ott élők többsége ideje nagy részében boldogtalan volt. Számos megoldást javasoltak a probléma gyógyítására, ezek azonban többnyire zöld és piros hasú papírok mozgásához kapcsolódtak, ami meglepő, hiszen végül is nem a színes papírok voltak boldogtalanok.

Így hát fennmaradt a probléma: jókora tömegek voltak elkeseredve, és sokan közülük nyomorúságosan érezték magukat, még azok is, akiknek volt kvarcórájuk.

Többen mindinkább úgy vélték, hogy kár volt lejönni a fáról. Mások egyenesen azt állították, hogy felmenni is kár volt rá, jobb lett volna, ha ki se bújnak az óceánból.

Ám egy csütörtöki napon, csaknem kétezer évvel azután, hogy valakit felszögeztek a fára, mert azt mondta, milyen remek is lenne, ha az emberek a változatosság kedvéért kedvesek volnának egymáshoz, egy rickmansdorfi kávéházban magányosan üldögélő lány rájött, hol volt kezdettől fogva a hiba, és hogyan lehetne a világot kellemessé és széppé tenni. A megoldás ezúttal helyes volt, bevált volna, és még csak föl se szögezek volna senkit sehová.
 

Bármily szomorú is, a leány nem jutott el a telefonig, hogy beszámolhasson valakinek a felfedezéséről...

 

Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak

Bevezető (részlet)